Hamvas Béla Írásai

CSERESZNYÉT SZEDNI

 Az almaszedésről szóló értekezés régebben elkészült. Cseresznyét szedni egészen más, már csak a zene miatt is. Októberben, amikor az almát szedik, legfeljebb a mátyásmadár rikácsol, néha a szarka is megszólal, egyébként a kertben csend van. A magam részéről a cseresznyefára júniusban föl se megyek, amíg a szomszéd csalitban a fülemüle nem kezd énekelni. Hozzátartozik. Ez a világ itt körülöttünk – mint Baader mondja – nem az eredeti teremtés, hanem annak összetört alakja. Ezért a legszebb itt a tragikus sors és a rom. De az eredeti teremtésről tudunk, és egyszer tapasztalatot szereztem felőle. Délen, amikor egy reggel fehér sziklán feküdtem, virágzó leánderfa alatt, és az aleppo-fenyők hosszú, selymes tűlevelei között, a tenger azúrja csillogott. Fülemülém hangja ehhez az aranyhoz hasonlít, olyan törékeny és nehéz és illatos. Csak bíborba játszó teljesen megérett cseresznye íze hasonlít hozzá. Azt mondják, hogy a fülemüle éneke szerelmi dal. Biztosan nem az. Ha napkeltekor felébredek, szememet nem nyitom ki, fülemmel a madár hangját megkeresem és hallgatom. A hangból tudom, hogy az ég derült, de keleten van néhány kis fehér bolyhos felhő, a fű harmatos, a szőlőtőkék virágzani kezdtek, az apró legyek már el is lepték, és enyhe délkeleti szél lebeg. Még sokkal többet. Ez az, amit Orpheusz mond, kozmosz aiodész, az éneklő világ. Ember erre a zenére nem képes, legfeljebb Mozart, csakhogy a hang nála – különösen amikor a legszebb – már rom és tragédia.

 Lent a völgyben a rigó hősi lírája. A cinkék serege, a csíz, a kakukk és a szarka csörgése, mint a kisdob. Mindez almaszedéskor nincs. Ha a cseresznye utolsó szemét is leszedtem, a szimfónia befejeződik. A szőlő elvirágzott, érik a málna, a ribizke, a barack.
Az ember már előző napon a fát többször körüljárja, hogy megállapítsa, milyen ágakon a cseresznye mennyire érett, és hol kell szedni. Elvem, hogy létrát lehetőleg nem használok. A létra olyan beavatkozás, amely a fa között és közöttem levő viszonyt zavarja. Úgy vettem észre, hogy a létrát a fa sem szereti. Különösen a cseresznyefa. A cseresznyefa minden fa között a legérzékenyebb. Ágainak növése olyan, hogy az ember közöttük a kényelmes elhelyezkedést mindig megtalálja. Legtöbbször ülőhelyet is nyújt, néha karosszéket. Ezt már gyermekkoromban észrevettem. A fa fensőbb emeletein igen jó pihenők vannak, az ember elhelyezkedhet, bámészkodhat, mindig van elérhető néhány szem, amit leszedhet és megehet, arra is van lehetőség, hogy a kiköpött magot kezébe vegye, és két ujjával megszorítva elpattantsa. Ezt is még gyermekkoromban tanultam. Cseresznyemaggal messze lehet lőni, a szomszéd fáig, szerencsés esetben azon túl is.
Az almafa ágai nem szoktak kényelmet nyújtani. Nem igen lehet üldögélni rajtuk, megtámaszkodni egyáltalán nem. Az alma rózsafajta, mindenesetre hiú fa, saját szépségén kívül egyébbel nem törődik. A cseresznyefa az eszményi lényre hasonlít. Chamfort azt mondja, hogy az eszményi lény a jól nevelt tizenkétéves gyermek. A legjobb lenne, szól, a földön minden trónt ilyen lényre bízni. Kényelem szempontjából más fa számításba se kerül. Legfeljebb még a szilva. Gyermekkoromból emlékszem néhány szilvafára, amely az embert vendégszeretően ágai közé fogadta. A dió ritkán, ha úgy is látszik. A diónak önmagáról naiv gigászi képzete van, és szeret önmagán túlnőni. Ezekre az óriásokra felmászni legtöbbször nehéz, ágai között megpihenni pedig egyáltalán nem lehet.
Az almaszedés és a cseresznyeszedés között az egyik legnagyobb különbség, hogy októberben, délben az ember – ha csak egy kis józanság vezeti – felszeletelt almát eszik, dióval és mézzel. Az almát már legjobb kora reggel fölszeletelni, a mézet ráönteni, hogy délig jó sok levet eresszen. Este a menü zöldségleves és sült gesztenye, musttal. Júniusnak természetesen ilyen gazdag étrendje nincsen. Van azonban valamije, ami éppen olyan rövid ideig tart, és éppen olyan megismételhetetlen és pótolhatatlan, mint a gesztenye: a zöldborsóleves. Aki tökéletes életrend szerint kíván élni, az kora reggel fölmegy a fára, cseresznyével jóllakik, aztán, mikor még a harmat nem párolgott el egészen, a borsót megszedi, árnyékba teszi és kendővel letakarja, hogy délben, ha a leves elkészítésére sor kerül, még tökéletesen friss legyen. A borsót azért kell korán szedni, mert akkor az ember a hajnal üde esszenciáit a későbbi égető nap elől megmenti.
Az ember a legmagasabb szellemmel azonos abban, amit Eckehart mester lélekszikrának nevez, és ez, mint a hinduk tanítják, az ember igazi lénye, az atman, nem teremtett, öröktől fogva létező és elmúlhatatlan. De az ember teremtmény is, született és meghal. Ha pedig teremtmény, nem tud meglenni önmagából. Az ember kiszolgáltatott múlandóságának jele, hogy fennmaradásához erőket kell magába vennie, vagyis táplálkoznia kell. Viszont amit megeszik és megiszik, az sem más, mint Brahman, mint a hinduk mondják. Mert a táplálék Brahman, tanítják az Upanisádok. A táplálék Brahman; emellett ki kell tartani. Ezért fontosak az érzékek. Amit mesterem, John Cowper Powys az érzékek védelmében írt, azt az utolsó betűig megtanultam, és követem. Valószínűleg az egész világirodalomban alig van megrendítőbb jelenet, mint Geard polgármesteré, aki Powys Glastonbury-regényében húsvét vasárnapján hatalmas kenyeret vesz hóna alá, a kancsóba bort tölt, kimegy a kertbe a virágzó fák alá, letérdel, a kenyérből kolosszális darabokat tör, magába tömi, és hosszú kortyokban issza rá a bort, miközben a feltámadásra gondol, és könnyei patakzanak. Ez az úrvacsora. Szememben ez az ember csillapíthatatlan Brahman-éhségének grandiózus ábrázolása, sokkal több, mint bármiféle önmegtagadás.
Tulajdonképpen a kínaiaknak van igazuk: mindent meg kell enni, amit csak lehet. A magam részéről azok iránt, akik válogatnak, bizalmatlan vagyok. A finnyásságot pedig hisztériának tartom. Restellem bevallani, de van étel, amit sohasem tudtam, ma sem tudok megenni, ez a forralt tej föle. Ez a tiltakozás biztosan lényem valamely alapvető korrupciójának jele. Súlyos jellem- és alkathiba, a normalitástól való eltérés, amin nem tudtam változtatni. Hierarchia persze van, és az embernek jogában áll szubjektív értékrendet kiépíteni. Senki sem követelheti tőlem, hogy a tejszínes málnát a pacalpörkölttel egy szintre helyezzem. De mindent meg kell enni, amit csak lehet. És akinek érzékei épek, az minden ehetőt tényleg meg is eszik. Ez a normális, szememben a földön, és azon túl is, a hiteles ember. Az ízlelés. Böhme a világot ízekből építi fel. Sokat gondolok arra, jó lenne ennek analógiájára a világot virágillatokból felépíteni, megtanulni, hogy mit jelent a nárcisz, az ibolya, a szőlővirág, a meggyvirág, a vadrózsa, a bodza, az olaj, a fagyal, a somkóró, a levendula illata, és mit jelentenek az illatos fák, a fenyő és a babér.
Almát sem lehet úgy szedni, hogy az ember a hajszát magával hozza. A hajszát Kassner úgy nevezi, hogy túlerőltetés. Korunk életében ezt tartja a legsajnálatosabbnak. Guillén úgy jellemzi, hogy: siess élni. Az élet maga szétfoszlik a nemlétezőben. Idegesség, kapkodás, időpánik. A magam részéről a hajsza szót tartanám meg. Ez az, ami a modern munkabarbarizmussal jár. A munka története a lét korrupciójának története. Kenyeredet verejtékeddel keresd meg. Micsoda átok! És nem lehet rajta változtatni. Munkaboldogság nincs. Munkaöröm pedig csak egy, ha azon dolgozom, hogy a világot és önmagamat eredeti helyére visszaigazítsam, és ismét normálissá tegyem. Ami most itt van, nem az. Ez itt narkotikum, menekülés, öngyilkosság, düh, őrjöngés, bőszültség. És amikor a hecc nem megy tovább, még kell valamit hazudni. Jobb, ha meg sem mondom. Amikor a külső világ felépítése a belső lerombolásán nyugszik. Pillanatnyilag, azt hiszem, ez az, amitől az ember a legjobban szenved. Olyasvalamit kénytelen csinálni, amivel önmagát, nagy erőfeszítéssel és összpontosított figyelemmel, képességeinek és tudásának teljes bevetésével, sőt ezen felül (túlerőltetés), a semmibe szórja. Almát sem lehet barbárán, hajszával és őrjöngve szedni. Kezéből a legszebb kicsúszik, leesik és megsérül. De cseresznyét egyáltalán nem. És nem az ellenkezőjét kell tenni annak, mint amit az ember tesz, ha dolgozik. Nem. A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. Ha az ember a fa tetején jól elhelyezkedett, kosarát alkalmas helyre, keze ügyébe akasztotta, a kampót, hogy a külső gallyakat be tudja hajlítani, szépen az ágra fektette, mindenre van idő. Gyönyörködhet a tájban, akár az alatta levő kertben, amelynek arca innen felülről egészen más, mintha en face lenne a szomszéd fákkal. Rágyújthat, közben hallgatja a fülemülét vagy a rigót, és nézi, hogy a napfény miképpen ragyog a nyugati égen, a habos jégkristály felhő gomolyán. Közben a cseresznye szárát tövén óvatosan megfogja, a növés irányának ellenkezőjére fordítja, hogy az könnyen engedjen, és erőszak nélkül leváljék. A gyümölcsöt a kosárba teszi, kettesével, hármasával, ahogy éppen sikerül. Három szemnél többet egyszerre nem ajánlatos, mert a gyümölcs megsínyli.
A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat. Mert semmiféle más tevékenységben ezt nem tettem meg, fel kellett tételeznem, hogy nem vagyok sem művész, sem író, sem kalandor, sem gondolkozó. Minden valószínűség szerint egyszerű ember vagyok, aki szabadnak magát az egyszerű életkörülmények és feltételek között érzi és tudja. A szabadságról csak annyit tudok mondani, hogy sem nem kellemes, sem nem kellemetlen, de inkább kellemes. Izgalomnak semmi nyoma. A magam részéről teljesen kinyíltnak éreztem magam, és ez jó volt, egyenesen jó. Mintha valakinek egyenesen szemébe tudtam volna nézni. A dolgok sem nem akadályoztak, sem nem tértek ki, és nem tűntek el. A legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy minden dolog az volt, ami, és ott volt, ahol volt. Az egészben volt valami a geometria megingathatatlanságából. A szabadság számomra régebben a teljes akadálytalanságot jelentette; ez persze nem szabadság volt, hanem önkény; most tudom, hogy szabadnak lenni annyi, mint biztos tudatában lenni annak, mi van, és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell mozogni. A kosár ott lóg a gallyon, a kampó mellette fekszik, ha ezt a cseresznyefürtöt el akarom érni, ide kell lépnem, hogy kockázat nélkül leszedhessem, és a kosárba tehessem. A kosár egyébként már félig megtelt, le kell szállnom, a fa tövében levő nagy kosárba ki kell ürítenem, mert a gyümölcs így törődik, és gyorsabban romlik.
Az a tudat, hogy nem vagyok se művész, se gondolkozó, sem író, sem egyéb, hanem egyszerű ember vagyok, különös elégtétellel töltött el. Különleges mutatványok alól felmentve éreztem magam, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szabadságomat meg tudjam érteni. Semmi produkció. Semmi szenzáció. Semmi kényszer. Semmi, ami a rendtől eltér, vagyis semmi abnormitás. Már maga az, hogy a tapasztalat nem volt hirtelen felszabadulás, vagyis nem volt megrázkódtatás. Egyszerűen itt volt, nem mint jelenet, hanem mint jelen. Nem az, hogy most pedig csinálhatok, amit akarok, nem felujjongva, mint Pál apostol írja: nekem most már mindent szabad! A szabadság csak addig izgalom, amíg nincs, amíg az emberben van valami, ami tiltja; mihelyt minden lehetőség megnyílt, és az emberből az önmaga iránt tanúsított ellenállás eltűnt, annyira egyszerűvé válik, hogyha külön nem szerez róla tudomást, észre se veszi. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, a földet egészen könnyen paradicsommá lehetne tenni, csak mi tesszük pokollá.
Különös, hogy gyermekkoromban, ha valami nem tetszett vagy bántott, esetleg olyan emberek jöttek, akiket nem kedveltem, a cseresznyefára másztam, akkor is, amikor gyümölcs a fán már régen nem volt, nyáron vagy ősszel, egészen fenn a karosszékbe ültem, és rövid idő alatt kiengesztelődtem.

Hamvas Béla (részlet a Patmosz című esszékötetből)

                                                           KONYHAKERT

"Mindössze reggeli sétám olyan, mint egyébkor. Napkelte után jegyzetemet zsebre vágom, és felmegyek az erdőbe gondolatra vadászni. Hónom alatt könyv, és a harmatos füvön lassan lépegetek. A völgyben kékes pára úszik, s a fák között mátyásmadarak rikácsolnak. Nyolc órakor már nincs türelmem. Visszatérek, előszedem a kapát, kosarat, és lemegyek a konyhakertbe. Zöldséglevest főzök ebédre, s ez ilyenkor nyár végén olyan ünnep, amelynél nagyobbat nem ismerek.
A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemetjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell.
Színe rózsaszín arany, a vetemény sem puha, sem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.
A legfontosabb a kellő áhítat. Mint minden igazán nagy vállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni. Az almafa alá ülök és a konyhakertet nézem.

Gyakran járkáltam piacon, s a legszívesebben ott álldogáltam, ahol a háztartás tárgyait árulták. Szép tiszta cirokseprőt, étvágygerjesztő, símára gyalult gyúródeszkát, sodrófát, fakanalat. El voltam ragadtatva e tárgyak szerény egyszerüségétől, hogy mennyire a haszon látszatába tudták rejteni szépségüket. Az emberek százszámra rohannak el mellettük, és mindegyik így szól magában: Milyen ordináré eszköz, fakanál!


Kedves fakanál, fehér kőrisfából készült nemes, karcsú kanál, te tudod, hogy alázatod engem sohasem tévesztett meg, amellyel oly egyszerű munka elvégzésére hűségesen felajánlottad magad. Mindig csodáltalak finom vonalaidért, kedves fejedért, amely olyan, mint egy virág. S hogy hasznos vagy, nem vezet félre, csak növeli hozzád való megmagyarázhatatlan ragaszkodásomat.

Az almafa alatt önkéntelenül a fakanál és a konyhakerti vetemény hasonlósága fölött gondolkoztam. A növény, amelyet csak a hasznos oldaláról néznek, elbájoló szépséggel van tele. De ezen felül olyan tulajdonságok fölött rendelkezik, amely ritkaság. Itt van mindjárt a fodros petrezselyem. Ha nem tennék ételbe, illatszer lehetne, s minden bizonnyal csodálnák a hölgyet, aki a délutáni teán petrezselyemillat-felhőben érkezne. De ugyanez a növény csodaszép lenne virágágyszegélynek. Sűrű és bozontos zöldje kellemesen fogná körül a petúnia, vagy a szalvia ágyakat. A zeller ugyanúgy. A kelkáposzta bátran dísznövény lehetne, a bimbókelröl, vagy a karfiolról nem is szólva. A paradicsom pedig? A paprika? Még cserépbe is szívesen ültetném, s az ablakban gönyörködnék benne. Mikor nyáron a paradicsomot fölös hajtásaitól megtisztítom, időnként megpihenek, és a levelek csodálatos illatát élvezem. Minden vetemény olajának van ilyen egyéni és utánozhatatlan szépsége; hogy ez a szépség hasznos is, és hogy a növény bűbáján kívül ehető, ez az öröm ebben a pillanatban egészen eltölt.

Aztán lassan munkába fogok. Kibontom a sárgarépa ágyat, gondosan megkeresem a fejlett, vastag gyökereket. Két-három karottát is szedek, petrezselymet, gyökeret és zöldjét, paszternákot, amit nem engednék el semmi pénzért. Ezután jön a póré, a kelkáposzta, a zeller gyökere, zöldje, karalábé, egy kis karfiol. Hagymából a legjobb lesz az apró, dió nagyságú ezüsthagyma, elég belőle kettő, a fokhagymából egy. Két szép zöldpaprika, egy piros paradicsom, s hogy az ünnep teljes legyen, egy marék frissen fejtett bab. A kútnál megmosom és megtisztítom. A csillogó ezüst vízben ragyog a sok levél és gyökér. Most már megrakhatom a tüzet".../ Hamvas Béla Babérligetkönyv -Konyhakert /

 

A RÁNTOTTLEVES

 

Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lenne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felünkben a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni. Az ilyen szendvics, vagy desszert ételeken élő emberek a normaklitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alapételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélküli. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap bármely órájában eheti, reggelire, ebédre vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük, vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel, és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemű feszültség nélkül való étel, ami különösen szeretetreméltó benne, hogy szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel, ami körülbelül annyit jelent, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántottlevestől gyomrát még senki nem rontotta el. Minden esetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit fôz teljes tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, avval védekeznek, hogy csak rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántottleves íze leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott.
A bűncselekmények között kétségtelenül legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és elrejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy DOSZTOJEVSZKIJ mondja: rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és valódi kenyeret már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerű és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen, még van Bach zenénk és Palazzo Pttink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és főtt rizsünk.( Hamvas Béla)